Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Emellett a falu mellett volt egy régi bánya. A bányához meg vezetett egy út. Ezen az úton nem csak a bányához lehetett menni, hanem a szomszéd falu felé is ez volt az egyik legrövidebb eljutási lehetőség, meg volt néhány porta is, amit erre volt a legközelebb megközelíteni.
Hogy, hogy nem ez az út nem a falué volt, hanem a szomszéd falu egyik polgáráé.
A polgár gondolt egyet, minek neki egy út, azzal csak a gond van, meg hát jobb, ha az utak a falu tulajdonában vannak. Besétált ezért a falu elöljáróságára, illedelmesen köszönt, és előadta, hogy ő bizony odaadná az utat a falunak, csak cserébe kér valahol a határban egy ugyanakkora területet, mindegy hol, még az se baj, ha terméketlen.
Az elöljáró meghányta-vetette magában és a tanácsadóival a kérdést, és elutasította a polgár kérését.
Elszomorodva ment haza a polgár. Mitévő legyen most? Mit csináljon az úttal, ami nem kell neki? Töprengett, töprengett, majd elhatározásra jutott. Felkereste a régi bánya gazdáját, megsüvegelte illendőn, és mondta neki: Úgy is Kegyelmed bányájához vezet az út, a Kegyelmed szekerei járnak rajta, és eddig is Kegyelmed tartotta karban. Nem akarnád-e megvenni? A gazda gondolkodott egy darabig, aztán rábólintott. Megvásárolta a polgártól az utat.
Így esett, hogy vagy ötszáz méternyi út a régi bánya gazdájának birtokába került. Ezen az úton azonban nem csak a bányát lehet ám elérni, hanem a falu egy része is itt közelíthető meg a leggyorsabban a szomszéd falu felől. Sőt, a bányán túli erdőségekhez és a szintén bányán túli jelzőtoronyhoz sem vezet ám más út!
A falu lakói hüledeztek volna, ha megtudják, elöljáróik kiengedték a kezükből a gyeplőt, és a lehetőséget, hogy maguk rendelkezzenek az úttal. És csak remélni merik, hogy a bánya gazdája nem tesz sorompót útja két végére. Megteheti, mert övé. Azt enged át, akit akar.